Klímaszörnyek: 8. Fejezet – VEGANSTRUKCIÓ, AVAGY ZÖLDSÉGEKET BESZÉLNI

Fitoszemiotikai kivezető


Ebben a fejezetben olyan újabb növénytémájú filmekről lesz szó, ahol e növények első számú jellemzője a kommunikációra való képességük. Mindez szoros összefüggést mutat az ökokritika azon „materiális” fordulatával, amely annak a hangsúlyozára irányul, hogy nem csupán a test és a szellem, hanem a test és a nyelv sem állítható szembe egymással: az információközlés a materiális lét egyik alapvető alkotóeleme, amely a nem-emberi létezőkre is jellemző, így többé nem alkalmas rá, hogy igazolja a Homo sapiens magasabbrendűségét és ezáltal legitimálja a többi faj kizsákmányolását. A Star Trek: Discovery (2018–) második évadában, A magas fűben (2019) című Stephen King-feldolgozásban, valamint a Földmély (2021) című független horrorban mindannyiszor növények vagy még a növényeknél is „primitívebbnek” tartott gombák kerülnek konfliktusba az emberrel, a filmek érdeklődésének a középpontjában pedig az áll, hogy mi teszi lehetővé ezt az növényi ágenciát – amit a filmek e vegetatív lények sajátos nyelvhasználatával hoznak kapcsolatba.

 

A spórahajtómű segítségével térváltásra kész Discovery űrhajó a Star Trek: Discovery sorozatban (2017-).

Az említett filmekben a nem-emberi entitások nem azért kapnak hangot, mert az antropomorfizmus az egyedüli módja annak, hogy felemeljük őket a mi szintünkre, és így velünk egyenrangú ellenfélként lássuk őket. Hanem inkább azért, mert ez az egyedüli módja annak, hogy lerántsuk őket a mi szintünkre, és megértsünk valamit a mienknél komplexebb kommunikációjukból, amely leginkább Jacques Derrida vagy Roland Barthes posztstrukturalista szövegfogalmára emlékeztet. Ami azt húzza alá, hogy sokat kritizált antropocentrikus elfogultságunk egyszersmind logocentrikus szűklátókörűséget is takar, és ez igazolja azt a késztetésünket, hogy az organikus létezőket mindenáron lineáris rendszerbe kényszerítsük, homogén mezőkben különítsük el egymástól, és futószalagszerű termelési formákban próbáljuk kisajtolni belőlük, ami számunkra értékes. Ahelyett, hogy teret engednénk hálózatos vagy – Deleuze és Guattari növényi metaforájával élve – rizomatikus jellegüknek és a ciklikus létmódjuknak, amelytől ugyanakkor hiába várjuk, hogy tiszteletben tartsa a természet és a kultúra közt kijelölt határainkat. A fejezetben vizsgált filmek mind ennek a belátásnak megfelelően ábrázolják a növényeket.

 

A várandós Becky elveszik A magas fűben (2019).

De míg A magas fűben ökofób narratívájában a vegetáció az emberi élet rovására tör utat magának, addig a Földmély a növény és az ember közti érdemleges kommunikáció – és ezáltal az együttélés –  lehetőségét is felveti. Már ha mi igazodunk a növények létmódjához, ahelyett, hogy őket próbálnánk dualisztikus kategóriáink önkényes keretei közé kényszeríteni.