Klímaszörnyek: 1. Fejezet – BEVEZETÉS

Az ökoteratológiába


Az elmúlt két évtizedben számtalan esszégyűjtemény foglalkozott a horror és a szörnyek témájával, az ún. „ökohorrorra” fókuszáló komolyabb kritikai monográfiák pedig nagyjából akkor bukkantak fel a(z amerikai) piacon, amikor általánosan elfogadottá vált, hogy a holocén végetért, s immár az antropocén korában élünk. Ez a földtörténeti korszak az emberről kapta a nevét, de korántsem az ember (vagy ’anthropos’) oly nagyszerű eredményei miatt, hanem azért, mert – a Jurassic Park filmek ikonikus Dr. Malcolmjának szavaival – „Túl sok tilalmat szegtünk meg. Mi okozzuk a saját kihalásunkat. Nem is sejtjük, milyen új veszélyekhez kell alkalmazkodnunk. Egy új korszak jön…”.

 

A káoszkutató Dr. Malcom a 2018-as Jurassic World 2-ben arról beszél, hogy milyen veszélyeket rejt az általa „jurassic world”-nek nevezett „új korszak” – ami akár az antropocén metaforája is lehetne.

Az ökokatasztrófa előbb vagy utóbb bekövetkezik, ha nem következett be máris. Egyesek szerint egyre inkább „a horror válik a környezeti normává”, s úgy tűnik, hogy a lehetséges jövőképek közül sok a horror nyelvén fejezhető ki a legkönnyebben. Ebben a műfajban a félelem áll a középpontban, az emberi szereplőknek pedig gyakran „szörnyekkel” kell megküzdeniük. És amikor egyes filmekben ezek a szörnyek a környezet megbolygatásának a következményeiként bukkannak fel – márpedig az 1970-es évek ökológiai „ébredése” óta ez egyre gyakoribb szüzsé! –, akkor az adott történet igencsak könnyen tekinthető a(z egyre járványosabb méreteket öltő) klímaszorongás manifesztációjának. Ami persze nem csak a horrorban fejeződhet ki. A fantasy és a sci-fi egyes szörnyszerű figurái is egyre gyakrabban jelenítenek meg ökológiai problémákat, s a velük való konfliktus korántsem csak az ijeszgetést szolgálja: felismerésekre ösztönözheti és tettekre sarkallhatja a nézőt, megoldásokat javasolhat a számára, vagyis a várható viszontagságokkal való megbirkózást teszi lehetővé képzeletben, figuratív és áttételes módon.

Az efféle problémákat feldolgozó és efféle hatásmechanizmussal bíró történetek szörnyfigurái minősülnek „klímaszörnynek” ebben a könyvben. Klímaszörny például a 21. század Godzilla-filmjeinek címszereplője, akinek felbukkanása a 2019-es Szörnyek királyának ökoterrorista (anti-)hősnője szerint az emberek által „megbetegített” Föld „immunreakciója”. De klímaszörnyek Godzilla őslénytársai is, akiket az újabb filmek hatalmas természeti erők – forgószél, árvíz, vulkánkitörés – képviselőiként ábrázolnak, tehát végeredményben a Föld „betegségeként” értett ökológiai katasztrófa tünetegyütteseként mutatnak be, és ráadásul a természetet megszemélyesítő görög Gaia istennő gyermekei után neveznek Titánoknak.

 

Godzilla – aki A szörnyek királya című 2019-es filmben igazi klímaszörnynek mutatkozik.

A kulturális teratológia azzal foglalkozik, hogy bemutassa: az efféle képzelt lények mindig is társadalomtörténeti feszültségek és problémák kifejeződései voltak (Godzilla például az 1954-es japán eredetiben közismerten az atombomba ledobásának traumáját szimbolizálta). Ugyanakkor a „klímaszörnyek” nem feltétlenül az antropocén kor (agy)szüleményei. A könyv éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy a klasszikus szörnyek, a vérfarkasok, vámpírok, zombik, mutánsok és a végtelen galaxisban élő más idegen lények hogyan képesek klímaszörnnyé „mutálódni” a klímaszorongás hatására: ezek a figurák most új oldalukról mutatkoznak meg, vagy eleve volt ilyen oldaluk – takarásban: ennek a vizsgálata lehetne a kulturális ökoteratológia feladata. Hogy az egyes szörnytípusok ökológiai aspektusai miként bomlottak ki az elmúlt pár évtized során a mozgóképeken, nem csak az adott szörnyről, hanem a kultúra ilyen irányú érzékenységének változásáról is sokat árul el. Éppen ezért minden fejezet ennek a taglalásával kezdődik, összefoglalja a figura esetén megfigyelhető trendet, majd olyan filmek elemzésével folytatódik, amelyekben az adott szörny ábrázolása valamilyen sajátos, ám mégis nagyon jellegzetes módon válik a környezeti problémák görbe tükrévé.

Ezek között a filmek közt gyakran előfordulnak kevésbé ismert és/vagy kevésbé sikerült alkotások is. Bemutatásuk mégis szükséges, mert csak ezzel válik teljessé az adott szörny ökokritikai „profilja”. Ugyanakkor éppen az így kialakított profil az, ami olyan nevesebb filmekben és sorozatokban is segít észrevenni a környezeti áthallásokat, ahol azok talán nem a legszembetűnőbbek, de ha keressük, megtalálhatjuk őket. Az Alkonyat franchise-ban (2008-12) például mind az alakváltó farkas, mint pedig a vámpír a fenntarthatóságról való elgondolás egy-egy arcát képviseli, legalábbis ha a főszereplők ellenségeskedését ökológia-történeti kontextusba helyezzük. A The Walking Dead sorozatban (2010-2022) a zombikkal harcoló emberek egy olyan társadalom építésébe kezdenek, amely a poszttermészeti viszonyok közt is megállja a helyét és megfelel az ökológiai igazságosság elvének. A Kiéhezettekben (2016) vagy a 2021-ben indult nagysikerű Sweet Tooth: Az agancsos fiú sorozatban a mutáns kölyök címszereplők a „bukott” euroatlanti civilizáció megváltóiként jelennek meg, s egy olyan új világ kezdetét jelzik, amelyben már nem az Ember áll a középpontban, s ahol a megváltás azoknak az osztályrésze, akik hajlandók alkalmazkodni a megváltozott környezethez. A toxikus bosszúálló (amely egy kultikus szennyfilm 1984-es évekből) már a puszta műfaji jegyei révén is provokatív módon szembesíti a nézőt a szeméttel, a szeméthez való megszokott viszonyával és a hulladék voltaképpeni szerepével az anyag körforgásában. A Marvel-univerzum számos darabja elmélkedik arról, hogy miként lehetne gátat szabni az ökológiai válságnak: esetleg erőszakos populációcsökkentéssel? A 2018-es Bosszúállók: Végtelen háború ezt a lehetőséget pedzegeti.

 

A Bosszúállók: Végtelen háborúban Thanos egy késsel példázza, milyen az, amikor az univerzum „tökéletes egyensúlyban” van.

Vagy technológiai fejlesztésekkel? A szintén 2018-as Fekete párduc emellett foglal állást. Vagy a végtelen növekedésnek és az anyagi jólét vonzásának ellenálló szociális „jóllét” melletti kiállással? A 2017-es A galaxis őrzői 2 ezt javasolja. A vegetáció is egyre gyakrabban lép elő háttérdíszletből antagonistává vagy éppen protagonistává. A Star Trek: Discovery sorozat egyik 2018-as epizódjában egy gomba tiltakozik az űrhajó hajtóműve által okozott pusztítás ellen, a Stephen King írásából adaptált A magas fűben című horrorban (2019) pedig a növények közössége manipulálja és fogyasztja az embereket, nem pedig fordítva, arra késztetve a nézőt, hogy gondolkodjon el, végeredményben nem volt-e illúzió a nonhumán világ feletti uralmunk mindig is?