Klímaszörnyek: 2. Fejezet – ALAKVÁLTÓ TERMÉSZETSZEMLÉLET

A vérfarkas és a wendigo filmes evolúciója


A fejezet többek közt a nagysikerű Alkonyat franchise kapcsán mutatja be, hogyan lett a vérfarkas az emberi lét szégyenletes állati aspektusainak szimbólumából a természettel való békés együttélés és a fenntarthatóság ikonja. Korábban ez a szörny riasztó külsejű ember-állat korcsként magától értetődő viszolygást keltett.

 

Lon Chaney Jr., a klasszikus farkasember a Frankenstein meets the Wolfman című filmben (1943).

Manapság viszont egyre gyakrabban jelenik meg (hangsúlyosan) esztétikus külsejű szokványos farkasként, miközben a műfaj, amelyben „fellép”, szintén változóban van, s a horrortól a fantasy felé közelít. Úgy tűnik, mintha már nem is a vérfarkas állati, hanem az emberi része minősülne átoknak. Bár a vérfarkas hagyományos ábrázolása szintén tovább él, az 1981-es Wolfen már jelzi egy alternatív látásmód lehetőségét, ami az Alkonyat filmek mellett olyan 21. századi mozgóképes alkotásokban teljesedik ki és válik a kasszasiker zálogává, mint az Underworld franchise (2003-2016) darabjai, a Vér és csokoládé (2007) vagy az Emberbőrben sorozat (2011–2014). Ezekben a filmekben a vérfarkas (vagy alakváltó) egyre inkább a létezésünk természeti aspektusaival, a testtel és az ösztönökkel való „kiegyezés” csodálatraméltó képviselője, a környezethez való alkalmazkodás bajnoka és az antropocentrizmus tarthatatlanságának a bizonyítéka.

 

Daren Horley koncepciója a Vér és csokoládé (2007) című filmhez.

A negatív ábrázolás azonban nem tűnt el, csak alakot váltott. A filmekben a ’90-es évek óta egyre gyakrabban bukkan fel egy korábban az európai kultúrkörben kevésbé ismert mitológiai szörny, a wendigo, amely első pillantásra szintén az emberben rejlő „vadállati” hajlamok kifejezése, és így olyan, mintha csak a vérfarkas „hűlt helyét” töltené be.

Ez a szörny mindazonáltal nem az állati létmódba való „visszasüllyedést” képviseli (vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan régebben a vérfarkas tette). Ez az amerikai őslakos legendákból az amerikai popkultúra fősodrába került emberevő lény sokkal inkább azt érzékelteti, hogy a hajdan oly magasztosnak tekintett emberi képességeknek hála a „természetes” késztetések hogyan válhatnak olyan pusztító, mindent elemésztő erővé, amely roncsolt pszichéket, a lét peremére sodort közösségeket és kizsigerelt földet hagy maga után. Míg a vérfarkas figurája (legalábbis az amerikai filmekben) szorosan összefonódik a fenntartható őslakos kultúrával, a wendigo az őslakosok  kizsákmányolásának a szimbólumává vált. Mindezt olyan filmek tanúsítják a fejezet második felében, mint a 2014-es Black Mountain Side, az ugyanebben az évben készült Dark Was the Night, illetve a 2021-es Agancs. Ezek a filmek a vérfarkas-filmeknél még sokkal nyomatékosabban a bennszülött mitológiákat – és az ezekre alapuló öntudatlanul is ökológiai célzatú meséket és történeteket – mutatják fel olyan kulturális erőforrásként, amely gátat szabhat a gazdasági erőforrások felemésztésének.

 

A 2014-es Dark Was the Night posztere, amely az ökokritikai mondanivalót is jól jelzi.