Az elmúlt két évtizedben számtalan esszégyűjtemény foglalkozott a horror és a szörnyek témájával, az ún. „ökohorrorra” fókuszáló komolyabb kritikai monográfiák pedig nagyjából akkor bukkantak fel a(z amerikai) piacon, amikor általánosan elfogadottá vált, hogy a holocén végetért, s immár az antropocén korában élünk.

A fejezet többek közt a nagysikerű Alkonyat franchise kapcsán mutatja be, hogyan lett a vérfarkas az emberi lét szégyenletes állati aspektusainak szimbólumából a természettel való békés együttélés és a fenntarthatóság ikonja.

Ahogyan az alakváltók, úgy a vámpírok is hordozhatnak ökológiai mondanivalót: ők a természeti erőforrásokon való élősködés képviselői – akik az Alkonyatban éppen azáltal válnak szimpatikus karakterré, mert bűntudatot éreznek emiatt, és megpróbálnak tenni is ez ellen.

A „jellegzetes” mai zombinarratívákban a visszataszító élőhalottak a társadalom legelesettebb rétegeit képviselik, a legnyomorultabbakkal, az ellátórendszerből kirekesztettekkel asszociálódnak, sőt, a zombijárvány olykor egyenesen a „migránsveszélyt” érzékelteti.

A modern szörnyek létrejöttének egyik módja a mutáció, ami régebben gyakran a vegyi szennyezés következményeként volt bemutatva, manapság viszont egyre jellemzőbb, hogy valamilyen fertőzés mellékhatása, vagy olyasféle biotechnológiai beavatkozás eredménye, amely az emberi létezés biológiai korlátainak a legyőzésére irányul.

A „Toxikus bosszúállók” fejezet olyan filmeket mutat be, amelyeknek a szörnyei valamilyen módon a hulladéktermelés és a nem-megfelelő hulladékfeldolgozás által jelentett ökológiai problémákat jelenítik meg.

A Marvel szuperhősfilmjeibe látszólag váratlanul tört be a klímaválság problémája a filmekben ábrázolt univerzum népességének ökopolitikai célzatú megfelezésével fenyegető Thanos fellépésével a 2018-as Bosszúállók: Végtelen háborúban.

Ebben a fejezetben olyan újabb növénytémájú filmekről lesz szó, ahol e növények első számú jellemzője a kommunikációra való képességük.